Láthatatlan munka képzőművészeti kiállítás - Budapest, Ericsson galéria

Bennem rejtőző

Bennem rejtőző...

lény,

nő, angyal, ördög, lélek,

gondolat, ellentét, hatalom, félelem, gondoskodás,

merengés, önuralom, bátorság,

idegenség, magány, hibák, emlékek,

vágyak, képzelgések, lelemények,

álmok, kudarcok,

harcok,

várakozások, ébrenlétek,

bizalmatlanságok, kétségek, sötétségek, remények,

hitek,

hiányok, hangulatok.

Bennem rejtőző különböző ének:

felnőttek és gyerekek, pillanatok és évek.

Ellentétek.

Megnyugvások.

Bennem rejtőző (felfedezetlen) világok.

Bennem rejtőző. 50x70cm, akril, farost. 2015.

Merengésről, festésről

Merengők. 2014, akril, farost (50x70 és 110x50)

A merengők sorozat egy olyan pillanatról vagy állapotról szól, ami igazából nem is létezik. Egy intim pillanat, ami leginkább csak a külső szemlélő által vehető észre. Egyfajta testen kívüli állapot, egy alámerülés egy gondolatokban való elveszés. Egy magányos pillanat, egy eltévelyedés, egy más működési forma. Egy olyan állapot, amikor az ember eltűnik a saját létezésében, feloldódik a gondolataiban és eggyé válik az igazi valójával. Lehet, hogy csupán ekkor engedi láttatni az igazi énjét, a belsőjét – és talán ettől is olyan intim és különleges ez a pillanat. Keveredik vággyal, álmokkal, félelmekkel, melankóliával – tehát egyfajta érzelmi kavalkád, de mégis, mindezek mellett is leginkább a letisztulás állapota.  

A képeken próbáltam megjeleníteni egy olyan pillanatot, ami egyben egy időn kívüliség is, amiben a percek órákká hosszabbodnak. Mind valójában egy-egy elnyúló sóhaj, egy gondolat, ami hosszasan elmélázik és a szereplők körül marad. Megmarad a nyoma az arcukon, a bőrben, és hozzá adódik az igazi valókhoz, illetve azokhoz az igazságokhoz, amiket magukban a világról és a létezésről alkotnak. Ez a merengés egyfajta kitekintés is lehet, vagy épp visszakacsintás a nézőre, vagy egy felsőbb szemlélőre: a saját létezésre való reflektálás – semmiképp sem egy „üresjárat” vagy értelmetlen folyamat, nem időpazarlás, mert nem létezik benne idő.

Talán maga a festés is egy ilyen merengésről szól, egyfajta kimerevített pillanatról, egy hirtelen elkalandozásról. Valamiről, ami a felszínen egyszerűnek és hétköznapinak tűnhet, de mégis a belsejében érzelmek, kérdések, vagy épp feszültségek húzódnak. A festő is csak elmereng egy látványon, egy arcon és abba belelátja az élet értelmét, annak örömét vagy minden fáradtságát. Lehet, hogy valójában minden apróságban, minden arcvonásban ott van a létezés titka és ott van az élet minden bánata és gyönyöre, csak épp az emberi szem gyakran túl kevés ahhoz hogy mindezt felfedezze. 

zenéről és festészetről

Szeretem a zenét, szeretem a fényeket, szeretem a zene „csinálást”, annak a pillanatát ahogy megszületik a zene, ahhoz az közvetlenül eljut az emberhez. Szeretem látni ahogy átformál mindent, ahogy átalakítja az embereket, ahogy összekapcsolja őket. Szeretem érezni ahogy engem átalakít – először csak a külsőt, ahogy a fények által másmilyenek lesznek a formák, kiemelkednek részletek – aztán szép lassan a belsőt is. Szeretem érezni, ahogy felszabadít, ahogy általa elengedem a súlyaimat, a terheimet és végül, ahogy eggyé válok vele. Szeretem, ahogy átalakítja a gondolataimat, ahogy megbabonáz, magához vonz és játszik velem. Szeretem, ahogy azt érzem közben hogy élek, létezem, érzek és egységben vagyok mindennel. A fényekkel, a levegővel, a hanggal, a térrel az idővel. És egy időre minden végtelenné válik, minden valami szürreálissá de mégis nagyon is valódivá alakul. Szeretem olyankor érezni hogy végtelen vagyok.

Valahol találkozik ez a festéssel is – hangok és ecsetvonások. Mind a kettő átalakít, mind a kettő egy mélyebb emberi létet vagy egy mélyebb valót akar feltárni, próbál kifejezni. Mind a kettő gyönyörködtetni akar – természetesen csak a maga módján, tehát mind a kettő önző is valahol. Mind a kettő egy játék, egyfajta véletlenek sorozata, amibe aztán olyan igazságok és olyan erők tudnak összeállni, amik a létezés csodájáról beszélnek. A kettő egy nyelven, egy nagyon ősi nyelven szól,  csak akarnunk kell megérteni őket.  

Hang, zene, fény sorozat. 2013-14, akril, karton, 50x70 cm. 

szoba-műterem késő este

Önarcképről, testről, lélekről

Lélek vagy. Tested van.
(Gondolatok önarcképről, testről, lélekről)

"Ugyanaz vagyok (?)" 50x70cm, akril, karton, 2014.

A test az amit valamilyen szinten kapunk, öröklünk a szüleinktől vagy ha még messzebb visszamegyünk akkor a családunktól, az elődeinktől. Ez egy olyan kapott dolog amin nem igazán lehet változtatni - beleszületünk egy testbe, kapunk géneket, tehát valamilyen szinten minden előre el van határozva bennünk. Kódolva van a hajszínünk, a magasságunk, hogy milyen betegségekre vagyunk hajlamosak - és mindez hosszútávon meg fogja határozni hogy kik is vagyunk. Hatással lesz a velünk kapcsolatos történésekre, arra hogy mások kiknek is látnak minket, vagy milyen véleménnyel lesznek rólunk.

Lázadhatunk ellene vagy elfogadhatjuk ami van, ez a két út.

Viszont hogy a lélek, vagy az igaz énünk merre is található az már más kérdés. Vajon az énünket, a személyiségünket is a testtel kapjuk, annak a része, vagy egy olyan külön egység ami csak belecsöppent a múlandóság börtönébe? Mennyire lehet vajon szétválasztani a testet a lélektől, az éntől - vajon ugyanaz-e a kettő vagy teljesen más?

Ezekről a kérdésekről szól az "Ugyanaz vagyok (?)" című kép - illetve ha úgy vesszük, valamennyi önarcképem is. Mi a test, mennyire tükrözi az az énünket, hol találhatjuk meg benne az igazi valónkat. A testünkkel vajon átöröklődik-e valami a szüleink énjéből, vajon lehetünk-e teljesen mások és különbözőek tőlük, vagy pedig a személyiségünk is öröklődik és ezáltal egy adott, "készen kapott" dolog. 

Azt hiszem, hogy ha valaki sokat néz a tükörbe, vagy sokat fényképezi/festi önmagát az nem elsősorban hiúság (vagy nem csak az) hanem a saját valónak, énnek a felkutatása. Úgy gondolom, hogy a létezésünk legnagyobb misztikuma hogy kik is vagyunk valójában, mi is az hogy testünk van, és hogy el tudjuk-e, el akarjuk-e azt választani a személyünktől, az énünktől. Ezért is figyeljük folyamatosan magunkat, a változásainkat, rezdüléseinket, hogy a testünk alakulásával vajon az énünk is átalakul-e. Inkább testek vagyunk-e vagy inkább lelkek ez egy nagyon fontos kérdés lehet. Hogy milyen a kettő kapcsolata meghatározhatja az egész életélményünket, vajon jól érezzük-e magunkat a "bőrünkben" vagy sem. És vajon van-e valami nagyobb oka annak hogy pont ezt a "bőrt" kaptuk. 

Miért van szükségünk tükörre? Miért kell látni magunkat? Nem lehet, hogy ha csupán egy lélek lennénk  aki belecsöppent a test börtönébe akkor nem lenne szükségünk arra, hogy tudjuk milyenek is vagyunk? Hiszen akkor anélkül hogy látnánk magunkat tisztában lennénk azzal hogy kik is vagyunk.

Vajon tükör által tisztán vagy homályosan látunk? 

Hajdu-Bihar megyei Őszi Tárlat, 2014.